Hetvenéves a rejtőzködő alkatú Dukay Barnabás, aki nem öncélú technikai újításokkal, hanem a zene eredeti szellemiségének helyreállításával alakította ki egyéni hangját. Ő úgy mondja, hogy nem az esze vezeti, hanem az Élet. Az Altalena Zenei Fesztiválon beszélgettünk a zeneszerzővel.
Csabai Máté írása
Nem kezdhetem mással a beszélgetést, mint hogy köszöntöm a 70. születésnapján.
Pedig nem ez a fontos, majd a hetvenkettedik lesz az.
Miért a 72?
Nem csak az én 72 évem, mindenkinek az életében fontos a 72-es szám. El is mondom, miért. A Földnek ugyanis háromfajta mozgása van: a tengelykörüli forgás, ami nagyjából huszonnégy óra. A másik a Föld keringése, ez egy évet jelent. A harmadik mozgás pedig a Föld képzeletbeli tengelyének egy kör alakú, bólogató mozgása. A Földtengelynek ez a mozgása még lassabb, 25 920 év alatt tesz meg egy teljes kört (és persze ellentétes irányba halad, mint a másik kettő). Ha ezt a 25 920 évet felosztjuk 12 részre, ahogy az évet hónapokra szokás osztani, 2160-at kapunk. Ha ezt tovább osztjuk 30-cal – ahogy a hónapokat napokra szokás –, akkor kapjuk meg a 72 évet. A 72 év a földtengely körkörös mozgásának viszonylatában 1 napot jelent. Ezért tartom fontosabbnak majd, ha 72 éves leszek. Akkor telik el egy nap az életemből. Ez nem misztika, ez maga a valóság, kozmológia. A hetvenes évforduló, az a misztikus. De annyira hétköznapi, hogy fel sem tűnik.
Ha kritikát, méltatást keresek Önről, rendre azt írják szakírók, hogy maga különc, különös figurája a magyar zenének. A könyvében (Szemben a leáldozó nappal) viszont úgy ír a saját művészetéről: „Csakis hozzám tartozzon, ugyanakkor mégse legyen individuális.” Talán feszül ellentmondás a két jellemzés között. Nem törődik vele?
Ha nagyon egyszerűen akarok válaszolni: nem. Ha a világ nem fogadja be azt, ahogy gondolkodom, éppolyan rezzenéstelen maradok, mintha befogadja. A lényeg, hogy magammal legyek egybevágó.
Vannak zeneszerzők, akik felvállalják, hogy a zenéjüknek van spirituális tartalma, mások elzárkóznak az ilyen meghatározásoktól. Ön hogy van ezzel?
Én sem mennék bele ilyen meghatározásokba. A darabok magukról beszélnek. Nem az a lényeg, a szerző mit mond róluk. A kérdés az, hogy a zenehallgatóban megjelenik-e valamilyen elfogadó vagy elutasító rezgés.
Azt is elengedi, hogy hogyan hallgatják az Ön zenéjét?
El. Nincs azzal mit foglalkozni. Ahogy azzal sem, hogy egyáltalán meghallgatják-e. A zeném nem szolgáltatás, egyszerűen van. Ha nem hallgatná senki, akkor is lenne. Úgy tűnik, nem stadionnyi tömegeket vonz, de néhány, szeretettel közelítő hallgatót azért mindig.
Az Új Zenei Stúdió tagjaként indult a pályája. Abból az avantgárd csoportosulásból sokan le akarták söpörni a figurákat a zenetörténet sakktáblájáról, és újrakezdeni mindent. Önnek azonban fontos a sok évszázados zenei hagyomány.
Ez pontosan így van, ahogy mondja, a múlt is vonz. De hogy miért? Talán azért, mert engem nem az eszem vezet. Van eszem persze, nem féltem magam.
De azt gondolom, hogy az Élet nem azonos az Intellektussal. Az Élet ezen túl van. És ha az embernek rendelkezésére áll az Intellektus, észreveheti az Élet folyását, és rá fog jönni, hogy maga az Élet nem a fejében van.
Az a történet jut eszembe, amit bűnbeesésként említ a Genezis. Lucifer volt az, aki kínálta az intelligenciát az embernek. A neve is azt jelenti, hogy „fényhozó”. A görögök számára Prométheusz bezzeg hős volt.
A bibliai történet egyfajta tudatosodását örökíti meg az embernek, és az ebből fakadó problémák teljes körére utal. Az Édenkert két középponti fája az Élet fája és a Tudás fája. Megintcsak arról van szó, hogy az életet kell első helyre helyezni. De hogy mi az élet, arról nem akarok definíciókat alkotni. A Nautilus tengeri csigának a Fibonacci-spirál arányai szerint tekeredik a háza, ezt Huygens holland matematikus-fizikus fedezte fel. Őt kitüntették ezért a felfedezéséért, a csigának viszont senki nem adott díjat. Pedig mi a fontosabb: ha beszélni tudunk róla, vagy ha meg tudjuk csinálni?
Zeneszerzőként hogyan kell megformálni az arányt a tudás és az élet között?
Ez egy nagy játék, és a lényege az egyensúly. Bár jobb, ha az élet némileg domináns. Ez az egyensúly.
Szokott kételkedni abban, hogy amit megkomponál, jó-e?
Nem.
Azt hiszem, Bachról tudom ugyanezt elképzelni. Zenét szerez, és cseppnyi kétség sincs benne, hogy azok a kompozíciók megállják a helyüket.
A XIX. századból maradt ránk az a gondolkodásmód, hogy jön a múzsa, nekünk, alkotóknak pedig fogalmunk sincs semmiről. Bach nagyon is tudta, mit csinál, nem lehet kánonokat, fúgákat, permutációs fúgát írni anélkül.
Akkor micsoda az inspiráció? Létezik?
Hogyne létezne. De nem annyi, mint amennyit a XIX. században feltételeztek róla. Sokkal több. A létélmény döntő, annak a szubjektumnak a létélménye, aki alkotással foglalkozik. A XVIII. század végétől egészen más, új létélmény válik meghatározóvá az európai világban, mint ami előtt vagy jóval régebben jelen volt.
Mit jelent ez a zenében?
Példákat mondok, akiknél még megvan a régi létélmény. Morton Feldman, aki 1926-ban született, közel került John Cage köréhez is, de nagyon önálló alkotó volt. Nem tartozik az európai modernitáshoz, egészen más szellemi keretben létezik a zenéje, és mélyen rokon ezzel az elfelejtődött élménnyel. Vagy Olivier Messiaen. Hallgassa meg az Éclairs sur l’au-delà című zenekari kompozíciót, legalább az első tételt. Öt-hat perc. Tizenhatodokban van lekottázva, mégis milyen megnyugtató, méltóságteljes, lassú zene.
Mi a különbség a két létélmény között?
A létnek korábban volt alanya. Ma objektivitása van, tárgyai vagyunk.
„Mi történünk” kontra „velünk történik”?
Erről van szó. Miközben felgyorsultunk, elveszítettük az alanyiságunkat, kaptunk helyette tárgyiságot. Van élő idő és halott idő, és a tárgyiságra koncentráló idő halott idő. Ha körülnéz a világban, ugyanez a tárgyiság működik. Mérhetetlen pazarlás folyik, ha az ember vásárol egy kis vizet, rögtön marad utána egy palack, amit el kell dobni, mert szemét. Az időt is pazaroljuk. A halott idő az idő pazarlása.
Azt mondja a zenéjéről, hogy tonális, de nem funkciós. Mit jelent ez?
Nem feltétlenül monotonális, lehet, hogy több tonalitás van benne. De nem politonális, abban az értelemben, amilyennek Schönbergék a saját zenéjüket tartották. Sokszor ilyen, sokszor olyan, ahogy a pillanat kívánja.
De hogyan magyarázná ezt el olyannak, aki nem érti a zenei zsargont?
Nem ellentétek vezérlik, mint a romantikus zenét. Egy monotonális darabban mindig van viszonyítási pont. Amelyik nem annyira monotonális, abban több. A tonális és funkciós előtti időben, a 16. században nem két hangsor, a dúr és a moll volt csak, hanem voltak modális hangsorok. De a dúr-moll világgal gépiesítették a játékot, létrehozták a párizsi, a bécsi, végül a berlini, egyezményes hangolást, onnantól 440 Hz-en szól az A hang. Létrejött a temperált hangsor. Pedig nem magától értetődőek ezek a viszonypontok a zenében. A kambodzsai hétfokú skála hét részre osztja az oktávot, nem géppel, hanem füllel hangolnak, az európai ember mégis hamisnak hallja.
Számos darabot írt Klukon Edit és Ránki Dezső számára. Kell még bármit mondani nekik az interpretációról?
Most már egyáltalán nem. Igen otthonosan mozognak a zenei világomban. Lassan húsz éve ismerjük egymást, a fél életművemet nekik írtam, hat órányi zenét. Az sok ám! Persze minden viszonyítás kérdése.
Azzal a törekvéssel komponál, hogy minden darabja más metodika szerint szülessen, ne ismételjen technikát. Miért?
Többféle módon lehet zenét írni. El lehet gondolni a szerkezetet és azt feltölteni hangokkal, de fordítva is: hangokat írni, és azok kiadnak egy szerkezetet. Lehet észszerűen, észszerűtlenül, véletlenszerűen, szigorúan, ha tetszik, minden eljárásmód érdekel.
Persze kiderülnek dolgok: például, hogy a rondóformához mélyebb közöm van. Számos darabot motettának nevezek, vannak köztük hangszeres motetták és kórusművek. Azt a tartalmat igyekszem kitölteni, amit csak én tudok, ami rajtam keresztül jön. Az ember mindig azon igyekszik, hogy minél kevésbé legyen ő. Minél inkább legyen az. Hogy az nyilatkozzon meg, ne ez a mulandó valami.
Van alkotói rutinja?
A reggeli vagy délelőtti órákat kedvelem, néha hajnali négytől, máskor reggel kilenctől. Ma írtam egy hosszú verset.
Nem úgy szól az aforizma, hogy a zene azt fejezi ki, ami szavakkal elmondhatatlan? Mit akar kifejezni egy zeneszerző szavakkal?
Pontosan azt fejezem ki versben, amit a zenében is kifejezek. Érdekel a nyelv, a zeneisége is. És érdekelnek az ősi nyelvek, ha szöveges zenét írok, akkor többnyire ógörögül, de írtam héber vagy latin nyelvű műveket is. Az élő nyelveknél sokkal inkább vonzanak a halott nyelvek, a sumer, a szanszkrit.
Az Altalena Zenei Fesztiválon huszonéveseknek tartott előadást. Keresik Önt a fiatalok?
Jó ideje nyugdíjba mentem, elmenekültem az első adandó alkalommal, hogy a saját munkámmal tudjak foglalkozni. Magántanítványaim most is vannak, de a tanárságot nem a társadalmi funkció vagy a hierarchikus viszony szerint értelmezem. Ők meglett emberek, akik érdeklődnek a látásmódom iránt, és megkérnek néhány dologra, például hogy nézzünk át egy-egy Bach-tételt.
És Ön milyen zenehallgató?
Vén szamár vagyok már, ritkán járok koncertre, a saját darabjaimmal foglalkozom. Néha hallgatok persze zenét, általában középkori zenét. Bach szent állat, őt úgy tisztelem, mint a hinduk a tehenet. Joseph Haydnt is. Utána vége a tradíciónak. Mozart az első zenei celeb.
Haydnt is ünnepelte a londoni közönség.
Igen, az élete végén. De harminc éven át ült a láp közepén Esterházy herceggel, és nem ment sehova. Idősebb korában aztán utolérte a hírnév, a tűzlépcsőn menekült a rajongók elől.
És Beethoven?
Az már más világ. Az új létélmény. Haydn azt mondta Beethovenről, hogy hallatlanul tehetséges, csak olyan dolgokat akar kifejezni zenével, amiket nem volna szabad.
Mire gondolt Haydn?
Tessék meghallgatni Beethovent. Arra.
A Kilencedik zárótétele jut eszembe, a janicsár-variáció az Örömóda dallamára. Mintha Beethoven maga is kigúnyolná az eszmét, amit Schiller szövege kifejez.
Igen, de mégis megírta. Beethovennél már összefolyik a politika, a hatalom és a művészet. Ez ma már általános. De ki olvas ma még Rilkét? Vagy Dantét? Az ember már nem alanyként, hanem tárgyként tekint önmagára, nincs értéke az embernek. Nem ezt hirdetik, de ezt csinálják.
Minduntalan ide kanyarodunk vissza, a szellemtől eltávolodott világhoz. A könyvében azt írja: „Nem akarunk szabadok lenni. (…) Szabadság ma szinte nincs.”
Azt kéne tisztázni, mi a szabadság. Ez nehéz. Csak deduktív meghatározásom van. Nem azt jelenti, hogy azt csinálok, amit akarok.
És nem is társadalmi-politikai szabadságról van szó, ha jól sejtem. Szellemi szabadság?
A társadalmi-politikai szabadság nem tartozik az én általam vizsgált kérdések közé.
Akkor inkább úgy kérdezem: van, amikor Ön nem szabad?
Nem igazán. Olyan, hogy nagyon nem érezném szabadnak magam, olyan nincs. Vannak korlátok, persze, kötöttségek. Már az emberi létforma is az, be vagyunk zárva a testbe.
A Tibeti halottaskönyv szerint a halál után a bardo köztes teréből a lélek azért hull vissza a létezésbe, mert szexuális fantáziák vonzásába kerül, így történik, hogy a magzat megfogan, és itt dől el a neme is. A testiség miatt nem érte el a parinirvánát.
Ezek a kérdések különböző kultúrákban különböző válasszal jelennek meg. De vannak érdekes áthallások. A Bardo tödol szerint a lélek 42 napig van a bardóban. Az Egyiptomi halottaskönyv szövegegyüttese szerint negyvenkét bíró ítél a halott felett.
És a Galaxis útikalauz stopposoknak idevágó jelenetéről nem is beszélve. Ott gép számolja ki a negyvenkettőt.
Baj pedig csak akkor lehet, ha nincs épp villany, szebben fogalmazva, elektromosság.